A lakás kisebbfajta csatatérre emlékeztet, már megint fél éjszaka fent kell lennem, hogy minden rendben legyen. Ruhák szanaszét, mosatlanhalmok a konyhában, a szemetest se vitte ki senki, pedig az tényleg a gyerek feladata lenne. Hol a gyerek? Benézek a szobájába: a számítógép előtt ül, se hall, se lát… Miért van az, hogy én a lelkemet kiteszem értük, és semmi segítség, semmi köszönet?
A lakás kisebbfajta csatatérre emlékeztet, már megint fél éjszaka fent kell lennem, hogy minden rendben legyen. Ruhák szanaszét, mosatlanhalmok a konyhában, a szemetest se vitte ki senki, pedig az tényleg a gyerek feladata lenne. Hol a gyerek? Benézek a szobájába: a számítógép előtt ül, se hall, se lát… Miért van az, hogy én a lelkemet kiteszem értük, és semmi segítség, semmi köszönet?
Nagyon sok anya küzd manapság a fenti önvallomásban is megfogalmazott nehézségekkel. A perfekcionizmusra hajlamos nők helyzete különösen nehéz, mert ők azok, akik se otthon, se a munkahelyen nem tudnak nemet mondani, ami egyenesen vezet a túlterhelődés felé.
De vajon törvényszerű-e, hogy (többnyire) csak az anyán múljon a család és a gyermekek jólléte? Lehet-e több terhet rakni a többi családtagra és a gyerekekre? Az anyai túlvédéssel foglalkozó pszichológusok szerint lehet – és kell is. Ennek két jótékony hatása is van: egyrészt az anya terhei csökkennek, pszichés jólléte növekszik, másrészt a családtagok odatartozónak és hasznosnak élhetik meg magukat. Ehhez viszont az anyának el kell hinnie, hogy attól még nem dől össze a világ, ha kiengedi a kezéből az irányítást – lehet, hogy időlegesen több feszültség keletkezik, de nem kell megijednie az addig túlvédett családtagok természetes ellenállásától.
Munkám során gyakran kérdezik tőlem az elkeseredett anyukák: “Miért nem végzi el magától a feladatait, pedig már elég nagy ahhoz, hogy megértse?” Ezt a kérdést általában a gyermek folyamatos passzivitása kíséri – a családtagokat otthon rendszeresen kiszolgáló, de panaszait, kéréseit gyakran ismételgető anyákat ugyanis általában nem veszik komolyan. Tudomásul kell venni, a gyerekek önként ritkán vállalnak magukra feladatokat. Vagyis sokkal jobban hisznek a szülő határozott, következetes viselkedésének, mint a szülői “monológoknak”. Végtelen szólongatás helyett jobban beválik a következményekkel való szembesítés: ha nem készítette el a feladatát, akkor anélkül megy iskolába, ha nem pakolta el a játékát, akkor bizonyos ideig nem játszhat velük. Vagyis az imamalomként ismételgetett kérések, könyörgések, fenyegetőzések helyett tettekkel tegyük egyértelművé szándékunkat (akkor teszem meg neked azt, ha Te is megteszed ezt).
A túlvédés persze nemcsak az anyát terheli túl – a gyermektől is elveszi a fejlődéshez, a korának megfelelő önállóság kialakulásához szükséges teret. Hosszú távon huzavonákhoz, játszmákhoz és rossz közérzethez vezet. Az anyukáknak tehát azt tanácsolom, legyenek bátrabbak! Ne engedjék magukat lerázni, mert ha lerázhatóak, kizsákmányolhatóak maradnak, akkor tényleg nem változik semmi. Ne feledjék: a túlvédett gyermeket Önök szoktatják rá az élet passzív élvezetére – tehát elsősorban Önök tudnak ezen változtatni. Az ilyen gyermek ugyanis élvezi a szülő szolgálatait, amíg azok kielégítik grandiózus igényeit. A túlvédett gyermek és a túlvédő szülő között gyakran érezhető a kölcsönös elégedetlenség: a gyermek elégedetlen, kritikus a szülővel szemben, így téve folyamatossá (bűntudatának felkeltésén keresztül) a vele való foglalkozást – a szülő pedig elégedetlen a gyermekkel szemben, mert nem érti, miért nem lesz önállóbb. Terheljék hát meg a gyermekeket feladatokkal, felelősséggel, így hagyják őket felnőni, fejlődni – s majd amikor eljön az ideje, leválni is.
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2015. 5. számában olvasható
További hasznos cikkeket itt találsz:
