Egy szakmabéli barátném, (aki mellesleg pszichológusokat tanít az egyetemen) mesélte, hány olyan szülői levelet kap, amelyben a huszonéves felnőtt gyerek anyukája igyekszik elnézőbb bánásmódot kicsikarni a drága kicsi fia/lánya számára. „Itthon sír szegényke a rossz jegye miatt.” És azok is megérnek egy misét, akik a felnőtt gyereküknek kérnek tőlem időpontot. Ők a helikopter szülők, akik még a kopaszodó, negyvenes gyerekükről sem hajlandóak belátni, hogy végérvényesen felnőtt, de legalábbis készen van, tehát felesleges nevelni, beleszólni, helyette megoldani, óvni. Az ilyen szülő gyereke, ha valamilyen oknál fogva nem lőtte ki magát még 14 évesen a Holdra, vagy állt be inkább a légióba, mintsem anya óvó karjai között maradjon – szükségszerűen önállótlan, döntésképtelen. Sosem kellett vállalnia a felelősséget saját tetteiért, kiállni magáért. Biztos lehet benne, hogy bármilyen bajból kihúzzák a szülei, hát miért ne keveredne bele? Hamis és rozoga énképpel rendelkezik, vagy túlzottan bízik magában, vagy épp nagyon bizonytalan a saját képességeiben. S nap mint nap be is bizonyítja, hogy IGEN! Szüksége van még rám, hiszen, olyan kis szerencsétlen szegény.
Ezzel szemben akit hagytak életkorának megfelelő helyzetekben esni-kelni, önmagát képesnek érzi arra, hogy úrrá legyen a nehéz helyzeteken, tisztában van saját erőforrásaival. Egyre bonyolultabb és veszélyesebb a világ, s mi egyre később engedjük el a gyerekek kezét. De attól még, hogy óvjuk, féltjük őket, nem kell rájuk telepednünk. Mit tehetünk azért, hogy ne nőjön helikopter rotor a fejünkre? Íme:
- Hagyd, hogy próbálja meg ő! Ha figyelmes vagy, (és türelmes!) észreveszed, hogy a kicsi jelzi, mi az, amit szívesen próbálgatna. Miért nem hagyjuk?
- Mert aggódunk, hogy megüti magát. De a legtöbbször elég akkor közbelépni, amikor már esik, szabályokat lefektetni, vagy megfelelően biztonságossá tenni a terepet, odatenni egy szivacsot. És időnként le is kell esni.
- Mert türelmetlenek vagyunk – gyorsabb, ha én csinálom, nem érünk most rá ilyenekre!
- Mert utáljuk a koszt és a felfordulást, amit a bénácska, de lelkes próbálkozások okoznak. A víz kiömlik, minden tiszta liszt, festék. Ezzel visszavonhatatlanul belegyalogolunk az AKAROM TUDNI! ÉN AKAROM CSINÁLNI!! Késztetésébe.
- Ne borulj ki ha hibázik, sőt! Milyen üzenetet hordoz, ha kiönti a tejet, és a szemeid szikrát szórnak? Ha egy szót sem szólsz, akkor is tudja, hogy valamit nagyon elszúrt. Persze ahhoz, hogy ne kelljen magadba folytani az indulataidat: vagy tényleg be kell látnod, hogy nem ér ennyit az egész, vagy tudom ajánlani a „vicces műharagot”erre a célra. Ez abból áll, hogy amikor érzed, hogy kezdesz begurulni valami miatt, ami nem is olyan fontos, elhülyéskeded a haragodat, eltúlzod, és ezzel enyhítesz rajta. Persze adj egy rongyot a kezébe kacsintva, hogy törölje fel, amit kiöntött. Ha azt közvetíted, hogy a hibázás ugyanúgy az élet része, mint a siker, bátrabb, kísérletezőbb, kreatívabb lesz, és nem görcsöl rá a tökéletes eredményekre.
- Dícsérd, ismerd el az erőfeszítést is, ne csak mindig az eredményeket! “ Erről már írtam bővebben itt: /artalmas-is-lehet-a-dicseret/ és itt: /artalmas-is-lehet-a-dicseret-2-gyakorlati-utmutatok/ Izgalmas világban élünk, akárhová nézel, az üzenet az: mindent most azonnal kell elérned, nincs idő piszmogni a gyakorlással. A gyerekek már az anyatejjel szívják ezt magukba, és rögtön belekerülnek a versenybe: Még mindig nem beszél a gyereked? Nem kéne elvinni fejlesztésre? Már most beíratom angolra, hogy mire oviba kerül perfekt legyen. De ezzel csak útlevelet adunk a boldotalansághoz, mert mindig lesz valaki, aki jobb. Kutya kötelességünk megtanítani a gyerekeknek, hogy az erőfeszítés, a kitartás, az, hogy élvezi, amit csinál legalább ugyanolyan érték (ha nem nagyobb), mint a teljesítmény.
- Mutass példát azzal, hogy elismerően beszélsz magadról. “Jajj, de hülye vagyok nem lehetek ennyire béna!” Hány ilyet is eresztünk meg egy nap? Nekem például doktorim van az önszapulásból. Aztán csodálkozunk, ha a gyerekünk is szidja magát. Miközben tombol a teljesítmény-láz, miért van az, hogy kifejezetten ciki, ha valaki őszintén örül a sikereinek?
- Kicsivel több rugalmasságra van szükségünk. Amikor a gyerekek éppen azt gyakorolják, hogy milyen hatással vannak a környezetükre, az általában idegesítő, hangos, rengeteg kosszal jár, valami tönkre megy, vagy veszélyes. Nem olthatjuk le őket minden egyes alkalommal, mert különben egy hangárban találjuk magunkat.
Pethő Orsolya, pszichológus
Ha nevelési gondjaid vannak, keress meg, segítek: www.kolyokszerviz.hu