Most egy kicsit a tőlem megszokottnál elméletibb írás következik. Ennek célja, hogy fogódzót adjak a gyerekneveléshez azoknak, akik már teljesen összezavarodtak a sokféle lehetséges irányzat hatására. Azoknak, akik annyira mindent jól akarnak csinálni, mint szülők, hogy szinte elviselhetetlen az állandó kétely és lelkiismeret furdalás egyvelege. Hozzátok szólok, vissza az alapokhoz!
Ha össze akarnám foglalni korunk nevelési problémáit, akkor ilyesmiket tudnék mondani: tanácstalanság, sötétben tapogatózás, bizonytalanság, káosz. Amikor anyáink, pláne nagyanyáink gyereket vártak, nem hiszem, hogy teljesen biztosak voltak magukban, de mégis több fogódzkodójuk volt, mint ma egy szülőnek. Ha a gyerek nem azt csinálta, amit kértek tőle, maximum a különböző büntetési formák között lehetett választani, hogy ki hova üt és mivel, hova térdepeltet, mit nem csinálhat a gyerek egy hétig. Legtöbbünk így nőtt fel, autoriter nevelés alatt, ahol a kívánt viselkedést a büntetés elkerülése, esetleg a szülő szeretetének elvesztése motiválta. Azok az apák és anyák, akik gyanakodni kezdtek, hogy tán a pofon-nádpálca-nadrágszíj kontinuum nem éppen a legmegfelelőbb, kompenzálásképpen teljesen bedobták a gyeplőt, a gyerekre bízván önmaga felnevelését. Ők azok a megengedő szülők, akiket szintén a félelem motivál, méghozzá gyermekük szeretetének elvesztésétől tartanak, amikor nem mernek korlátokat felállítani. Ez eddig egyszerű, összesen azt kell eldöntenem, büntetek, vagy nem. Manapság tehát rájöttünk arra, hogy a büntetés-jutalmazás már nem alkalmas eszköze a gyereknevelésnek, de új keretrendszerre van szükség. Ehhez kínálok fel most egy lehetőséget, amely számomra a legszimpatikusabb és legműködőképesebb: ő pedig a kapcsolódáson alapuló nevelés. (Ha valakit érdekel, egy Pam Leo nevű hölgytől származik a kifejezés)
A kapcsolódás az az erő, ami a hisztiző négyévest és a flegma kamaszt is arra készteti, hallgasson ránk, szülőkre, és akarjon megfelelni az elvárásainknak. Ugyanis ez az a nullpont, amikor minden gyerek jó. Ez az a nevelési stílus, amikor nem a félelem a fő hajtó erő, hanem a szeretet. Akár éppen korlátokat állítok, mint szülő (ugyanis azt is kell), akár éppen megengedek valamit, azt empátiával és szeretettel teszem.
Mi fán terem a kapcsolódás?
Magyarul furcsán hangzik az angol „connection”, de mégis kifejezi, amit takar. Benne van a kapcsolat is, ami egy hosszabb távú jó viszony szülő és gyerek között, de a kapcsolódás egy jelen állapot, ami az aktuális egymásra figyelést, egymásra hangolódást fejezi ki. Bizonyára fel tudsz idézni olyan pillanatokat, amikor úgy érezted, mintha te és a gyereked más bolygón lennétek. A fejed tele mindenféle gondolatokkal, ő pedig valamit akar, amit nem is értesz…esetleg fordítva. Vagy a napi események miatt teljesen feldobódva érkezel az óvodába, és egy zaklatott, nyűgös gyereket találsz ott, akivel nem tudsz mit kezdeni. Ezekben a helyzetekben nincsen kapcsolódás. De bizonyára olyan momentumokra is emlékszel, amikor szinte kitaláltátok egymás gondolatát, teljesen egy húron pendültetek, szinte érezni lehetett, mennyire egy egységet alkottok. Ezek a kapcsolódás időszakai. Amikor a gyerek úgy érezheti, hogy közel áll a szüleihez, akik megértik őt, és elfogadják olyannak, amilyen. A szülő pedig teljes mértékben meg tudja élni, amiért azt egészet akarta annakidején.
Mire jó a kapcsolódás?
Azon kívül, hogy ezek azok az igazán intim pillanatok, amikért többek között érdemes élni, és amiért gyerekeket szülünk, a nevelés is könnyebb ilyenkor. A tapasztalat az, hogy amikor a szülő és a gyerek képes egymásra hangolódni, kevesebb a hiszti, az ellenkezés. A gyerekek ilyenkor tudják természetes ösztönüket követni, és minden erejükkel igyekeznek a szülők elvárásainak megfelelni. Ez az igazi „jó gyerek” állapot.
Hogyan lehet kapcsolódni?
A kapcsolódás természetes következménye annak, ha sok minőségi időt töltünk együtt, ha teljes figyelemmel vagyunk gyermekünk iránt. Ha úgy tudunk nézni a gyerekünkre, mint akit annyira akartunk annak idején, és elér a boldogság, hogy itt van, amire vágytunk. Ha képesek vagyunk visszagondolni azokra az időkre amikor mi voltunk gyerekek, és ezen tapasztalatok fényében igyekszünk hozzászólni, nevelni. Ha még ennél is tovább megyünk, és erőfeszítést teszünk, hogy megismerjük a gyerekünket – ugyanis ő valamilyen – és ezt is számításba vesszük, amikor kommunikálunk vele. Amikor sok pozitív interakció jut egy negatívra, azaz sok a mosoly, ölelés, viccelődés, csikizés, gyakran hangzik el szívből, hogy szeretlek, amikor általában sok a testi közelség.
Mi rontja el a kapcsolódást?
Minden, ami a kapcsolatot rombolhatja. Veszekedés, kiabálás, a „nem szeretlek” állapotok. Bár egy pillanatnyi erőről van szó, amit újra és újra fel kell építeni, ha különválunk egymástól, van hosszú távú hatása is. Ha egy gyereknek gyakran van kapcsolódás élménye a szüleivel, könnyebb azt újra kialakítani, ha épp elveszett, mintha többnyire elveszettnek, meg nem értettnek érzi magát. Ebben az esetben alapállapot az ellenkezés, a veszekedés, és jóval nagyobb erőfeszítésbe telik összhangot találni. De teljesen természetes módon gyengül a kapcsolódás a külön töltött idő és az eltérő élmények hatására is. Ha te egész nap dolgoztál, ő meg az oviban volt, nem várhatod el, hogy azonnal egy húron pendüljetek. Idő kell, míg újra hallgat rád, és ezért tenned kell.
Egyszóval varázsszer a kapcsolódás, próbáld ki! Ha még több információra vágysz, folyt. köv. gyakorlati útmutatóval a következő cikkben.
Pethő Orsolya, pszichológus
Ha nevelési gondjaid vannak, keress meg, segítek: www.kolyokszerviz.hu