A szülői túlvédés függőséghez, a szülő és gyermeke közötti hatalmi harcokhoz, a kortárs környezetben pedig visszahúzódáshoz, illetve agresszív kitörésekhez vezethet.
Utcákon, bevásárlóközpontokban, orvosi várókban – vagy éppen otthoni „sajátélményben”– ki ne látott volna követelőző gyermekét eredménytelenül csitítgató szülőt, pelenkás és cumizó három-négyéveseket, az öltözésnél, étkezésnél, elalvásnál, házi feladatoknál zajló végtelen huzavonákat, kortársközösségben visszahúzódó, önbizalomhiányos vagy feltűnési viszketegségben szenvedő gyermekeket, kamaszokat, esetleg kapunyitási pániktól rettegő bumeráng-fiatalokat. A különböző életkorokban és változatos módokon megnyilvánuló gyermeki viselkedések mögött gyakran ugyanaz a szülői szorongásból, bűntudatból, szerep-bizonytalanságból, szerep-félreértésből, hatalomvágyból adódó túlvédő viselkedés áll.
A gyermekek testi és lelki védelmének fontosságát természetesen senki sem kérdőjelezheti meg – de ki tudná felelősséggel megmondani, mennyi elegendő a „védelmi viselkedésből”? És ki az, aki bátran el is merné mondani egy védelmező szülőnek (a szülőoroszlánnak), hogy talán már kissé túlzás az, amit tesz?
…De lehetséges-e túlzottan sokat foglalkozni a gyermekkel, kiszolgálni, segíteni, támogatni – még akkor is, amikor erre neki már nincs szüksége? És vajon a gyerek mit lát ilyenkor a szülő lelki tükrében? Azt, hogy a világ bonyolult, veszélyes vagy érdektelen hely, ahol a szülő mindent megold helyette, ezért nélkülözhetetlen (igaz, néha már terhes) számára – ő pedig jogosult arra, hogy kiszolgálják.
Tudományosan ezt a jelenséget szülői túlvédésnek nevezik, és a túltápláltsághoz hasonlóan (kutatások mélyebb összefüggést is találtak a két jelenség között) inkább a jóléti államokban figyelhető meg. Gyakran beszélnek róla „csendes kórként”, hiszen észrevétlenül, hosszan fejti ki hatását, túlzottan ambiciózus, vagy épp önállótlan, szüleitől függő, a szülő-gyermek kapcsolatba fizikailag és lelkileg belegabalyodott „felnőtt” gyermekeket hagyva maga után…
Az optimális védelem szempontjából a szülői mesterség a kötéltáncos mutatványához hasonlítható: folyamatos egyensúlyozás a védelmi és a felkészítő tevékenységek között. Az optimálisan védő szülő fel tudja mérni a környezet állapotát, a gyermek fejlettségét, és ennek megfelelően úgy beállítani a szülői tevékenységeket és a gyermeki terhelést, hogy az a fejlődés szempontjából kedvező legyen. Ebből következik, hogy más védelemre van szükség a nagyvárosban, mint tanyán, másra elit környezetben, mint a nyomornegyedben, ugyanígy az idősebb, fejlettebb gyermek esetén, mint fiatalabb, fejletlenebb társánál...
A szülői túlvédést a folyamatos szülői aggodalmaskodás tartja fenn – ennek hátterében legtöbbször a szülő tapasztalatlansága, a gyermek sérülékenységével szembeni bűntudat (nehezen érkező gyermek, koraszülöttség, súlyos betegség, nehéz élethelyzet), saját érzelmi hiányállapotai (a szeretethiányban szenvedő szülő számára részegítő lehet a gyermeki ragaszkodás), szegényes intim és társas kapcsolatai, bizonytalan szülői és felnőtt identitása áll. A folyamat fennmaradását erősíti az is, ha az anya (vagy az apa) többnyire csak a szülői szerepből nyer megerősítést, önbecsülést, nincs más életterület (munka, hobbi, baráti kapcsolatok), ahol érzelmi egyensúlyát visszanyerhetné.
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2015. 4. számában olvasható
További hasznos cikkeket itt találsz: 