Egymás haját tépő lányok, ökölharcot vívó fiúk, durva szavak, a pedagógusok sértegetése és vég nélküli fenyegetőzés – ez a jelen, de vajon a gyerekek hibája? Honnan táplálkozik az egyre növekvőnek tűnő agresszió, és egyáltalán: valóban egyre nő?
A pedagógusként dolgozó Derkényi László szerint nem kérdés, hogy agresszívebbek-e a mai gyerekek: a szakember úgy látja, mélységes, az iskola által már kezelhetetlen harag dúl a gyerekekben. Véleménye szerint azonban a kérdés megfogalmazása nem pontos, hiszen nem is az a probléma valójában, hogy erőszakosabbak a gyerekek: a gyermeki agresszió eszköztára bővült ki, és ma már nincsenek határok.
A szülő tehetetlensége a gyerek agresszivitása mögött
Sokan azt gondolják, hogy a média által közvetített vég nélküli erőszak szolgál modellül az agresszióra hajlamos gyerekeknek, és ez így igaz is: a televízió, valamint az internet által elérhetővé vált erőszak mindennapi tapasztalattá vált számukra, de szakértőnk szerint mindez nem szolgál tökéletes magyarázatául az elmúlt években az oktatási intézményeken belül és kívül is tömeges méreteket öltő erőszakos viselkedésre.
Az agresszió okát a gyerekek szűkebb közösségében, valamint a családjukban kell keresni. A szülők magatartása alapvetően határozza meg a gyermek viselkedését, ám a helyzet még ennél is bonyolultabb. Nemcsak az egyenes következményekkel kell számolni – vagyis egy erőszakos szülőnek valószínűleg erőszakos, agresszív magatartást mutat a gyermeke is -, lényeges az is, hogy a szülő hogyan kezeli az életében felmerülő válságokat, milyen megoldási stratégiái vannak a problémákra.
Alapesetben a válság – annak pozitív megoldása esetén – az egyén fejlődésének legbiztosabb állomása, amelyből megerősödve léphet ki. A felnőttek jelentős része azonban a krízishelyzeteket roppant egyszerű módszerekkel, materiális eszközök bevetésével akarja túlélni. Például költekezik, vagyis tökéletesen felesleges tárgyak birtoklása által keltett boldogsággal bódítja magát, esetleg valamilyen tudatmódosító szerhez nyúl, vagy ivásba menekül. Más esetleg nem tesz semmit, tehetetlenségének feszültsége felemészti erejét, és pszichoszomatikus tünetei lesznek, vagy valóban megbetegszik.
Mindez elég az agresszív viselkedéshez, vagyis nem kell feltétlenül valódi dühödt erőszakot mutatni a gyereknek ahhoz, hogy az életében keletkező feszültségek levezetésére ne legyen előtte megfelelő, pozitív, előremutató példa. A düh megélése, az erőszak mint a feszültség levezető módszere azonban adott, könnyen elérhető és annak megélése "valódi" kielégülést nyújthat, érzelmi pihenőt a következő stressz, frusztráció megélése előtt.
Egy Spanyolországban, 777 gyermek részvételével végzett pszichológiai felmérésben a gyerekek agresszióhoz fűződő viszonyát vizsgálták – a szakemberek többek között arra voltak kíváncsiak, hogy normális-e szerintük, ha megütünk valakit, megérdemelheti-e bárki is a verést. A kérdések arra is irányultak, hogy milyen közegben, valamint milyen gyakran találkoztak agresszióval.
A válaszok értékelése után fél évvel megismételték a kérdőívek kitöltését, és azt tapasztalták, hogy azoknál a gyerekeknél, akik gyakran, rendszeresen és széles területen találkoztak agresszióval, már fél év elteltével mérhető volt az agresszióhoz fűződő viszony változása. Válaszaikból ugyanis az agresszió elfogadása hangsúlyosabbá vált. Vagyis minél gyakrabban találkozik a gyerek agresszióval, annál könnyebben és gyorsabban fogadja el, valamint építi be magatartási repertoárjába azt.
Nem a pedagógus feladata megoldani a problémát
Szakértőnk szerint ördögi körben mozognak a gyerekek, amelyből nagyon nehezen tudnak csak kilépni. Az egymás, valamint a pedagógus felé mutatott erőszakos viselkedés pedig csupán következménye annak a mérhetetlen haragnak és feszültségnek, amelyet egyre több gyerek él át. Ráadásul egyéb érzelmekkel keveset találkoznak, hiszen a szülőket sem jellemzik igazán pozitív érzelmek. Nincs idő a boldog pillanatokra sem, ahogy egy komoly veszteséget sem siratnak annyi ideig a felnőttek, amennyi a lélek tisztulásához kellene.