Bori és Péter öt éve váltak el. Két közös gyermekük van, mindkettőt tervezték. A kapcsolatuk a második gyerek születése után romlott meg. A vagyon elosztásról viszonylag gyorsan meg tudtak egyezni, a gyerekek elhelyezése bonyolultabb ügynek látszott. Most felesben, egy hetet itt, egy hetet ott töltenek, egyik illetve a másik családnál. Mindkét szülő tele van keserűséggel. Olykor visszafojtott, olykor kontroll nélkül kiengedett indulattal a másik iránt. Ahol tudják, szurkálják egymást. Minden újabb döfés feljogosít a következőre. Hiszen a másik is ezt csinálja. Én csak reagálok. Mi mást is tehetnék? Ha nem állok ki magamért, még leteper, győz. Mindkettőjüknek új párja van. Nap mint nap reménykednek abban, hogy ennek a folyamatos ásómunkának egyszer vége lesz. Szenvednek, mert az exre való köpködés: hogy ő milyen rossz ember, hogy alkalmatlan a gyereknevelésre, hogy tönkreteszi a kölköket, hogy milyen rendetlen, még mosni se tud – része a mindennapjaiknak. Sose lesz ennek vége? Sohase. Magától sohase. Mondhatnám, hogy a gyerek egyszer felnő, és elköltözik, és akkor végre nincs felület. De az esküvőn még összefuthatnak, és egy kicsit acsarkodhatnak. Jönnek az unokák, szembemennek egymással az újszülött osztályon, lehet sunyin nézni. Kinél van többet az unoka? Ki a jobb nagyszülő? Ki örököl, és mit? Végtelen történet. Hacsaknem…
Minden kapcsolatunkból tanulhatunk valamit. Miért van az, hogy pont a volt szerelmünktől nem akarunk semmit megtanulni? Akivel egykor gyermeket, családot terveztünk? Akit valamikor a világ legcsodálatosabb lényének tartottunk? De legalábbis akinek a szemében önmagunkat szépnek, szerethetőnek, jónak láttuk? Most ő az, aki a minimális elfogadást, tiszteletet sem érdemli meg? Aljas szemét, életünk megrontója, aki tönkreteszi az utódainkat is? De tényleg Orsi, hát nem egy barom, amiket ez a nő csinál? Nem egy rohadék, hát hogy tehet ilyet egy apa? Azzal, ha igazat adok nem tudok segíteni egy fikarcnyit sem.
Soha senki nem fekete vagy fehér. Csak jó, vagy csak rossz ember. Nem hiszek a személyiségben sem már, abban, hogy ilyenek, vagy olyanok vagyunk mindig. Szokásaink vannak, és folyamatos kölcsönhatásban állunk a környezetünkkel. A környezetem fontos része, akivel hatunk egymásra az a férfi, vagy nő is, akivel együttélek. Akivel gyerekeink vannak. Ő olyan is, amilyenné én tettem, és én olyan is vagyok, amilyenné ő tett engem. Minden nőben benne lakik a sárkány és a királynő is. És minden férfiben benne van a disznó és a király is, aki mellé odaülhetünk a trónra.
Tanulnivalónk van egymástól. Azért mert nem tetszik a lecke, nincs kedvem megtanulni, és ezért otthagyom a sulit, a feladat még marad. Örökre. Amíg meg nem tanulom. Ha egy konfliktust a kapcsolaton belül nem sikerült megoldani, akkor nincs mese, a kapcsolaton kívül van rá már csak esély. Hiába váltunk el. A gyűlölet, a marakodás, a feladat, a tanulnivaló összeköt. Szorosabban, mint az együttélés, a közös ház, vállalkozás. Amíg nem jutunk a végére, addig nem szabadulunk. Nem segít a külföldre költözés, sem a Mars expedíció, álbajusz, névcsere, nemcsere.
Nem csak a gyerekeink tartanak tükröt, hanem a párunk is. Nem tetszik, amit benne látok? Hát összetöröm? Azok a párok tudnak „szépen”, csendben elválni, akik megoldották a feladatot. Ez nem csak temperamentum, vagy indulatkezelés kérdése. Képes vagyok e a fókuszt magamon tartani, és azon gondolkodni, mit tanultam ebből? Mire figyelmeztet engem ez a kapcsolat? Hogyan tudom jobban csinálni? (Nem arra gondolok, hogy mostantól messziről kerülöm az ilyen állatokat, mint ő). Mi volt az én szerepem abban, hogy a kapcsolat tönkrement?
Szerencsére pont ezért, egyre többen kezdenek el válás után párterápiába járni. Hogy megtanulják a leckét, amiről hiányoztak. Egyre többen hajlandóak magukba is nézni, amikor valami nem tetszik a másikban. De még nem elegen. Valójában édesmindegy, hogy mi az, amiért imádom, vagy gyűlölöm ugyanazt az embert. Ez nem róla szól. Rólam.
Pethő Orsolya, pszichológus
Anyaszerviz pszichológiai tanácsadás nőknek: www.anyaszerviz.hu
