Nemrégiben egy versenysportolókkal foglalkozó pszichológus kolléganőmmel nekifogtunk anyagot gyűjteni egy könyvhöz. Ennek keretében versenysportoló gyerekekkel, edzőikkel és szüleikkel készítettünk mélyinterjút. Azt szerettük volna megtudni, mi az, ami segít nekik, hogy jól teljesítsenek, és mi az, ami ront az eredményeiken. Konkrét, megtörtént eseményekről beszélgettünk, meséltek sikerről, kudarcról. Az eredmények megdöbbentőek, még a címet is át kéne írnom, így hangzik: hogyan alakítsunk ki komoly teljesítményszorongást gyermekekben? A beszélgetések közben eszembe jutott a gyerekkori kézilabdaedzőm, aki olyannyira nyerni akart, (míg mi csak jól érezni magunkat) hogy versenyek előtt valami rózsaszín pirulát osztogatott a csapatnak, amiről máig nem tudom, mi volt. Beugrott egyik legnagyobb úszónőnk is, aki tán a medence környékére se ment, mióta abbahagyta a versenysportot.
Az interjúk, személyes tapasztalataim és kolléganőm pácienseinek esetei kapcsán egész bátran kijelentem, hogy gyerekek esetében nem sok értelme van a versenysportnak. Abban a formában, ahogyan napjainkban elérhető, olyan mérhetetlen túlzások jellemzik, amelyekkel épp a sport előnyei vesznek el. A versennyel önmagában semmi baj. A probléma akkor jelentkezik, ha a sport vérre megy, egyedül a győzelem a cél és így oda az élvezet. A görcsös akarás a legtöbb esetben a szülőtől, az edzőtől, vagy mindkettőtől származik. Az ilyen erős prés alá helyezett gyerekek edzésen remekül, a versenyen pedig aggasztóan teljesítenek.
Íme, néhány megállapítás az interjúk alapján:
1. A gyerekek sok esetben arról számoltak be, hogy eleinte nem is ezt a sportot akarták választani, azt valamelyik szülő erőltette. Egészen világosan látták ezek a fiatalok, hogy épp a szülők álmait igyekeznek megvalósítani.
2. Sokan számoltak be arról, hogy úgy érzik, valamelyik szülő (amelyik jobban lázba jön a sport kapcsán) nem tudja őt elfogadni úgy, ahogy van, csak a jó eredményeknek örül. Érzi, hogy jót akar, de mindig csak arról beszél, hogyan lehetne még jobb, min kéne változtatnia, látványosan dühös, vagy szomorú, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretné. Nagyon erős a vágy ezekben a gyerekekben, hogy megfeleljenek a szülők elvárásainak és elnyerjék a szeretetüket.
3. A bátrabb edzők már néhány szülőt kitiltottak a versenyekről, mert a mérkőzés közben egy-egy pillantással, bekiabálással megbénítják a gyereket. Volt, aki azt mondta, hogy még a hátával is érzi a szülő csalódott pillantását, vagy látja a dühös arcát.
4. A szomorú az, hogy sokan még akkor is hallják a bekiabálást, ha a szülő jelen sincs. Egy teniszező kislány mesélte a következő ördögi kört: Már ütéskor érzi, hogy rontott, ekkor megszólal benne egy hang az apja hangján, aki jól leszúrja a hibáért. Ekkor érzi, hogy befeszül, görcsösebbé válik a mozgása. A hang egyre erősebb, a következő ütést is elrontja, és akkor már biztos benne, hogy elveszti a mérkőzést.
5. Már csak hab a tortán a sok sportággal együtt járó állandó koplalás, kialvatlanság, túlterheltség.
Javaslataim:
Összességében szülőként és szakemberként is távol tartanám a gyerekeket a versenysporttól, hacsaknem ő ragaszkodik hozzá foggal-körömmel. Ilyen is létezik.
A lehető legtöbb féle sportot, mozgást érdemes kipróbálni, hagyni, hogy a gyerek válassza ki a kedvencét
Hasznos és élvezetes párhuzamosan többféle sportot is űzni, ugyanis így kiegyensúlyozottan fejlődik a test izomzata. Elkerülhetőek azok az esztétikailag is furcsa torzulások, amelyek egy-egy izom túlzott erősödéséből erednek.
A rendszeres sport az egészségre gyakorolt pozitív hatásán túl fegyelmezettségre tanít, sok sikerélményt, így önbizalmat ad. A sportoló gyerekek sokkal ritkábban kerülnek bajba drog, alkohol, vagy bármi más szélsőség kapcsán.
Amíg csak tudjuk, őrizzük meg a sport élvezeti és játékos jellegét. Maga a tevékenység legyen az örömforrás, nem csak a győzelem, a gól, a pont. Szülőként ezt hogyan tudjuk segíteni? A következő cikkből kiderül.
Pethő Orsolya, pszichológus
Ha gyermeknevelési problémád van, fordulj hozzám, segítek: www.kolyokszerviz.hu