Kivételesen egy kicsit személyesebb írás következik. A minap autóztunk haza, óriási dugóban a Keleti Pályudvarról, kettesben a fiammal. Osztálykirándulásról érkezett, három nap, két éjszaka. Szuper iskola, pedagógusok, akiket szeret, barátok, gyönyörű helyszín, klassz programok (néhány spontán cuki epizóddal, mint kiskecskék születése). Na de már ezalatt a kilenc év alatt elég jól kiismertem ezt a jóképű fickót, és nem számítok naívan arra, hogy hazajön, mosolyog és elmeséli milyen jó volt. Ehelyett hosszú és szenvedélyes ventillálás és püffögés következik, ami abban a pillanatban indul, ahogy beültünk a kocsiba. Akármilyen jól is érezte magát (a tanárok többnyire egy jókedvű gyereket látnak), hazajőve egy darabig dől belőle a panasz és a feszkó. Óriási dugó volt a Rákóczi úton. Már önmagában is bosszantó. Araszoltunk. Az út hazáig 50 percig tartott. A gyerekem pedig csak mondta, csak mondta, és mondta. Minden rossz volt. A busz késett, a szúnyogok csíptek, a bérelt biciklin csak kontrafék volt, kenuzás közben zuhogott az eső, a hallépcső kínozza a halakat, stb., stb., stb. Semmit nem említett kétszer, és kitartott egészen hazáig. Nagy teljesítmény, majdnem egy órán keresztül panaszkodni. Kicsi autó, benne a sok feszültség, a fejem majdnem szétrobbant. Ahogy előre elhatároztam, csak a légzésemre koncentráltam, és kifújtam minden olyan gondolatot, ami ordibálásra késztetett volna. Nem volt könnyű. Legszívesebben kiraktam volna az autóból. Hálátlan kölyke, neki semmi sem elég jó, minek neki a sok jó program! A Budaörsi úton egy percre elhallgatott, hát bekapcsoltam a rádiót, hogy ne robbanjak szét azonnal, de újrakezdte, így lehalkítottam megint, hogy tudjak figyelni. Mire hazaértünk, úgy éreztem, ha nem ordíthatok, akkor legalább fel kéne hajtanom egy felest. Az 50 perc alatt csak befogadtam a panaszáradatot. Tudom már hogy ilyenkor bármit mondok, ami eltér attól, hogy: hmm, tényleg, óh, valóban?, rossz lehetett, nahát ez tényleg kemény, stb. csak olaj a tűzre.
De kibírtam ordítozás nélkül, és nagyon büszke vagyok magamra!
Körülbelül megfejtettem már, mi ez nála. De mindegy is, ő ilyen. A lényeg, hogy óriási szüksége van arra, hogy ilyenkor végighallgassuk vagy én, vagy az apja, de leginkább egymás után mindketten. Nem ment ez nekem ilyen jól mindig. Előbb, vagy utóbb, de elszakadt a cérna és olyasmiket mondtam, olyan stílusban, amit utólag megbántam. Vagy nekiálltam okoskodni – mért nem helyes, hogy éppen azt érzi, amit érez – de erre nála szakadt el a cérna. Óriási dolog, ha van néhány olyan ember, aki előtt nem kell palástolni az érzelmeinket. Aki végighallgat anélkül, hogy ítélkezne. Aki előtt nem kell úgy csinálni mintha nem azok lennénk, akik valójában vagyunk. Egy gyerek számára elsősorban ezek az emberek a saját szülei. S ha megkapja ezt a feltételek nélküli hallgatást, ő is képes lesz majd ugyanezt megadni másnak. Anélkül, hogy óradíjat fizetnének neki.
Egy őrjöngő, dühöngő gyerek minden energiát felőröl, ezért óriási önuralomra van szükség ahhoz, hogy ilyenkor sikerüljön nyugodtnak maradnunk Csak meghallgatni, anélkül, hogy felhúznánk magunkat. A hisztiző hároméves és a ventilláló kilencéves, ugyanarra vágyik, hogy csupáncsak legyünk jelen.
Ez nem megy, ha kifacsart, kiégett, fáradt, feszült, szeretetéhes, önbizalomhiányos, mások megerősítését szomjazó, elvárásokkal teli, érzelmileg kielégítetlen, elégedetlen, vagy boldogtalan vagy. Egy anyukának nem különféle nevelési praktikákat kell ismernie, hanem egyszerűen csak jól lenni. És akkor minden megy magától.
Pethő Orsolya, pszichológus
Anyaszerviz, pszichológiai tanácsadás nőknek: www.anyaszerviz.hu
