Manapság mind a szülők, mind a pedagógusok szívesen használják a hiperaktív jelzőt azokra a gyermekekre, akikkel nehéz boldogulni. Sajnos emiatt sokkal több a hiperaktívnak bélyegzett gyerek, mint a valóban problémákkal küzdő csemete.
Kisgyermekeknél 3 éves kor körül és főleg alatta nem lehet hiperaktivitásról beszélni, hiszen a legtöbb ilyen korú gyermek telhetetlen, mindig új élményekre és ingerekre vágyik ez pedig sok szülőt és pedagógust merít ki igen hamar. Ez a jelenség viszont betudható a társadalmi változásoknak, annak a globális gyorsulásnak, melyet mi is érzünk magunkon. Gond akkor van, ha bár a csemeténk már nagyobb, 6-7 éves vagy még idősebb, és még mindig képtelen a komoly koncentrációt igénylő feladatok elvégzésére és minden apróság képes elvonni a figyelmét. A probléma akkor kezdődik, mikor a figyelem és az összpontosítás hiánya kihat a gyermek fejlődésének ütemére. Ilyenkor lépni kell. De mit tegyen a szülő? Mikor érdemes orvoshoz fordulni?
Először is fel kell tudni ismerni a problémát. Ez azért is nehéz, mert a gyermekek általában szertelenek, nehéz észrevenni, ha a szokásostól eltérő viselkedést mutatnak. A hiperaktivitásnak vannak különböző formái, ezek közelebbi megismerése elengedhetetlen ahhoz, hogy értelmezzük, mi is zajlik a gyermekünkben ilyenkor.
A hiperaktivitás egyik leggyakoribb válfaja tulajdonképpen egy idegrendszeri probléma. Ilyenkor a gyermek teljesen öntörvényű, kezelhetetlenül makacs, mozgásigénye kielégíthetetlen. Azért van szükség a rengeteg mozgásra, hogy megkapja azokat az ingereket, melyekre szüksége van. A gyermekekben a térérzékelésnek, a testképnek és az egyensúlynak a kialakulása nagyon fontos és alapos folyamat, de a hiperaktív gyerekeknél sokszor nem a megszokott ütemben fejlődik. Az ilyen gyermekek mozgáskoordinációja nem túl kifinomult. Gyakran ügyetlenek, elejtenek dolgokat, elbotlanak, összeakad a lábuk stb. Mozdulataik néha túl gyorsak, de igyekszik korrigálni őket.
Ilyenkor a legfontosabb, hogy a szülő legyen fokozottan türelmes. El kell fogadnunk a gyermek mozgási problémáit, hevességét, és mindig higgadtan inteni arra, hogy próbáljon meg lassabban, összeszedettebben mozogni. Ezek a gyerekek nagyon sok érzelmi támaszt igényelnek, sokat kell velük beszélgetni, hogy érezzék, kötődünk hozzájuk, nincsenek egyedül. Ha pedig végképp úgy érezzük, nincs elég türelmünk hozzá, bátran forduljunk szakértőhöz segítségért, mert a folytonos stressz a családban a gyermek fejlődését negatívan befolyásolja. Ilyenkor általában segít az ún. szenzoros integrációs terápia, mely egy alternatív tornaórának is nevezhető. Ilyenkor szakemberek segítségével a gyermek megtapasztalhatja azokat az ingereket, melyekre szüksége van a fejlődéséhez.
 |
A hiperaktív gyermekek következő csoportja a heves vérmérsékletűeké. Mindenki ismer a környezetében heves, temperamentumos, szenvedélyes embereket. Ezek a jellemzők velünk születnek. Már csecsemőkorban is észrevehető, hogy vannak kevésbé nyugodt babák, akik többet esznek, több dédelgetést igényelnek, mint a többiek. Mielőtt azt gondolnánk, hogy ez probléma, biztosak lehetünk abban, hogy önmagában szerencsére korántsem az. Ezek a gyerekek pont követelőzésük és makacsságuk miatt később önállóbbak lesznek, hiszen képesek kielégíteni az igényeiket, ha kell, erővel kiharcolva azt, sőt legtöbbször fejlődésük üteme is gyorsabb, hamarabb kezdenek el beszélni, később gyorsabban megtanulnak olvasni stb. Számukra azonban nehezebb a beilleszkedés a szabályozott környezetbe, hiszen figyelmük saját igényeikre koncentrálódik és nem értik, miért kéne nekik szabályrendszer szerint élni, például az iskolában. Az ilyen gyermekek az átlagosnál érzékenyebbek lehetnek, így érzelmeikre a szokásosnál nagyobb figyelmet kell fordítani. Ritkán várható el tőlük, hogy normális teljesítményt nyújtsanak.
 |
Az ilyen gyermekek általában tehetségesek, de ami nem érdekli őket, azt képtelenek megtanulni. Ilyenkor nem szabad erővel kényszeríteni. Legjobb, ha meghatározunk egy közepes szintet, amit elvárunk tőle. (Például ha nem képes boldogulni a matematikával akkor sem, ha órákra mellé ültetjük, egyezzünk meg vele abban, hogy egy közepes átlagot produkáljon. Ez nem jelent erőfeszítést, de nem is hanyagolja el az adott tárgyat sem.) Ha képesek vagyunk ráirányítani a figyelmét azokra a dolgokra, melyekben valóban tehetséges, akkor átlagon felüli eredményeket is elvárhatunk tőle.
A harmadik nagy csoport az érzelmi okok miatt hiperaktív gyermekek csoportja. Csak ez az egy formája a hiperaktivitásnak jelenik meg 3-4 éves kor után. A többi általában már csecsemőkortól jelen van. Ilyenkor a gyermeket valamilyen érzelmi sokk, impulzus érte, ami miatt túlmozgásos tünetek alakulnak ki. A problémák gyökerének meghatározása ilyenkor nagyon fontos a tünetek kezeléséhez. A legtöbbször szakértő közreműködése ajánlott, aki célirányosan képes kezelni a gyermek lelki és fizikai problémáit egyszerre. A szülő ilyenkor közös játékkal, sok beszélgetéssel képes lehet javítani a gyermek állapotán. A közös programok és a beszélgetések alatt a gyermek úgy érzi, törődnek vele és hamarabb megnyílik, gyorsabban kiderül az érzelmi megrázkódtatás oka, és így a kezelés is hamarabb elkezdhető.
Amint látjuk, a közös ezekben a jelenségekben, hogy a gyermek fokozott figyelmet igényel a szülők részéről. Ez nem könnyű, hiszen a szülőben a plusz stressz ingerlékenységet, fáradtságot válthat ki, ami negatívan befolyásolhatja a gyermekkel való kapcsolatot. Hogyan lehet akkor fegyelmezni az ilyen csemetéket?
A büntetés vagy az azzal való fenyegetés beválhat rövid távon, de hosszú távon szorongásokat, belső konfliktusokat idéz elő a gyermekekben. A jó megoldás, ha szövetségesükké, a cinkostársukká válunk és érvekkel győzzük meg őket arról, hogy nem jó, amit tesznek. Meg kell őriznünk a hidegvérünket, mert a hangos beszéd, a kiabálás, a testi fenyítés mind csak rontanak a gyermek állapotán. Igyekezzünk megőrizni a nyugalmunkat, és ha kell, kérjünk segítséget a pedagógusoktól vagy a háziorvostól.
Forrás: donna.hu/cikk/Hiperaktivitas-es-ami-mogotte-van/7517