Erről a témáról nem én akartam írni, hanem a téma keresett meg engem. Hetek óta szinte 100%-ra nőtt a verekedős fiúk szüleinek aránya az irodámban.
A fiúk ugyanis többnyire verekednek. Sőt, van, hogy a lányok is. És nem az a megoldás, hogy megtiltjuk nekik, hanem az, ha megtanítjuk őket, mit kezdjenek az agressziójukkal. Mi, felnőttek, rendkívül szemérmesen gondolkodunk róla, és azt mondjuk erre, hogy hagyják abba, mert nem szabad. Esetleg büntetés jár érte, de tovább már nem megyünk, mert nem tudunk. Rémképeket látunk, mi lesz, ha ez így marad? Mit szólnak majd az oviban, iskolában, a játszótéren? A felgyülemlett feszültség pedig csak tovább nő, és a legközelebbi alkalommal, amikor rés keletkezik a pajzson utat tör magának.
„Anya, de akkor mi a fenét csináljak az agressziómmal?” Ez az a kérdés, amit egy gyerek soha nem tesz fel, ugyanis azt sem tudja, mi történik épp vele. De ha fel is tenné, megtudnánk e válaszolni? A gyerekek hamar megtanulják, hogy az agresszió csúnya-rossz dolog, tűzzel-vassal irtani kell. Ők ennek ellenére mégis érzik, ahogy nő, fejlődik bennük, de nem kapnak segítséget ahhoz, mit tegyenek vele. Az agresszióval párhuzamosan nő a bűntudat, a szégyenérzet is. De nem érezni nem tudják. Persze jó lenne, ha felnőttkorukra megtanulnák kezelni a bennük rejlő romboló energiákat, de ezen a folyamaton végig kell őket vezetnünk. Az édeskevés segítség, ha annyit mondunk, ne verekedjen, különben büntetést kap.
Az agresszió természetes jelenség, ami felütheti a fejét, amikor egy gyerek szeretetlennek érzi magát, igazságtalanul bántak vele, vagy csak szétrobban a feszültségtől, mert egész nap jól kellett viselkednie, vagy bármilyen más okból kifolyólag. A tanulási folyamat kezdetén kontrollálatlanul tör a felszínre, de ha csírájában azonnal elfojtjuk, hogyan fog megtanulni bánni vele? Az agresszió nem elméleti tantárgy, ha csak beszélünk róla, az biztosan nem lesz elég. Kénytelenek vagyunk a gyakorlati órát is bevezetni.
A fiúk világos sorrendet állítanak fel maguk között a csoportban, s ehhez nem elég kő-papír-ollóval eldönteni az egyes helyezéseket, a valós fizikai megmérettetésnek kulcsszerep jut a folyamatban. Ráadásul 9-10 éves kor körül (egyre hamarabb) olyan hormonális változások indulnak be, amelyeket nem lehet egyszerűen büntetéssel elnyomni. Szó szerint tombol bennük a tesztoszteron. A Pál utcai fiúk története leképezhető bármelyik általános iskolai osztály fiúközösségére.
A puszta elfojtáson túl sokat segít, ha az agresszió mögött húzódó okokra is figyelmet fordítunk. Íme néhány példa:
- Szinte minden nagytestvér verekedősebb lesz az oviban, iskolában, amikor kistesó születik. Ha nem ott, akkor otthon püföli a kicsit. Ha tudunk rá saját időt fordítani, elfogadjuk, hogy néha nagyon dühös a jövevényre, ezért nem kell bűntudatot éreznie, nem várjuk el, hogy mindent megosszon vele, sőt, segítünk neki megvédeni a territóriumát – hamarosan normalizálódik a helyzet.
- Bármilyen tartalmú képernyőfogyasztás képes arra, hogy megnövelje az agressziót, de nem alkalmas arra, hogy levezesse azt. Rengeteg gyereknél tapasztalható, hogy szinte megkergül tévénézés után, de szerencsére fordítva is működik – ha egy ideje nem volt alkalma bámulni valamilyen digitális eszközt, csökkennek az agresszív késztetések.
- Az is előfordulhat, hogy épp az önbizalomhiány késztet egy gyereket arra, hogy állandóan fizikai szinten keressen visszaigazolást arról, hogy mégiscsak ér valamit. Például lehet ő egy legkisebb fiú a családban, aki otthon alulmarad, de az oviban, suliban könnyebben tud érvényesülni. Könnyen belátható ebben az esetben is, hogy önmagában a tiltás miért nem vezet eredményre.
- Természetesen mindenféle érzelmi hiány és bántalmazás megjelenhet a mások felé irányuló agresszió formájában. Ez esetben sem működik a büntetés, az érzelmi hiányt nem fogja megoldani.
Nyissuk ki tudatosan a szelepet!
Az agresszió szelepét nem tarthatjuk folyton zárva. Képzeld el, hogy a szódásüvegbe újabb és újabb patronokat tekersz be, de sosem engeded ki. Fel fog robbanni. Az a gyerek, aki egész nap jól viselkedett az oviban, vagy legalábbis megpróbált, igyekezett csendben ülni a suliban és a megadott 10 perces szünetekre fókuszálni a benne rejlő energiát – bár akkor sem szabad rohangálni vagy kiabálni, délutánra nem csoda, ha robbanásközeli állapotba kerül. Jó lenne, ha az oviban, az iskolában jobban figyelembe vennénk, hogy a gyerekeknek sokkal több szabadságra, szabad mozgásra és játékra van szükségük ahhoz, hogy normálisan működjenek. (Nem csoda, ha a tízperces szünetben verik egymást agyon a fiúk, mert túl sokáig tartották magukban, és nagyon rövid idejük van arra, hogy a feszültséget kiadják. Az eredmény így elég intenzív lesz.) Ám erre nincsen lehetőség, ezért a problémát többnyire otthonra kapjuk meg: Kedves Anyuka, a fia nagyon sokat verekedik!
Ami segít kinyitni a szelepet: rengeteg mozgás, szabad játék, játékos rombolás, játékos agresszió (pl.: párnacsata), birkózás apával, birkózás egymással – biztonsági szabályok között, harcművészetek, bármilyen sport, egy férfi (karateedző, tornatanár, bárki), aki megtudja tanítani a fiúknak, hogyan tudják fair módon, viszonylag veszélytelenül fitogtatni az erejüket.
Vannak fiúk, akik olyannyira félnek saját agressziójuktól, hogy messziről elkerülik azt. De ez nem azt jelenti, hogy belőlük hiányozna. Hasonlóan sok, felszabadító mozgásra, játékos, hülyéskedős agresszióra van szükségük ahhoz, hogy legyőzzék a félelmüket.
Pethő Orsolya, pszichológus
Ha nevelési gondjaid vannak, itt kérjél időpontot: www.kolyokszerviz.hu