Vannak, akik szerint az érzelmek felesleges melléktermékei emberi létünknek. Nincs helyük például az üzletben, a munkahelyen, ki kell zárni sportolás közben, s ha minden jól megy, otthon a családunk sem kap belőlük túl sokat. Le az érzelmekkel! Akik így gondolják tévednek. Az érzelmeink mozgatnak minket, azok adnak energiát nap mint nap, ahhoz, hogy felkeljünk, cselekedjünk, mozogjunk, egyáltalán létezzünk. S amikor gyermekeinkkel foglalkozunk, tanítjuk, neveljük őket, – tapasztalataim szerint túlértékeljük az intellektus szerepét. Pedig az érzelmi intelligencia ugyanúgy elengedhetetlen az életben elért sikerekhez, s a megélt boldogsághoz. Sok felnőttet hallottam, aki arra a kérdésre, hogy mit érez az ”azt gondolom..” kezdetű mondattal válaszolt. Ugyanis valójában fogalma sincs. Pedig ezek az amúgy baráti szándékkal jelenlévő energiák, ha nem veszünk róluk tudomást, vagy el akarjuk őket nyomni, gonosz kis törpékké válnak, és egészen borzasztó dolgokat tudnak művelni. Szorongás. Különböző lelki és testi betegségek. És még sorolhatnám.
Mit érzek? Miért érzem ezt? Hogyan mutassam ki elfogadható formában az érzelmeimet? Hogyan tudom úgy használni az érzelmeimet, hogy elérjem a céljaimat (pl. motiválni magamat, túltenni magamat és erőt meríteni a kudarcokból) Mit érez a másik? Miért érzi ezt a másik? Hogyan tudok hatással lenni mások érzelmeire? Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre adja meg a többé vagy kevésbé pontos választ érzelmi intelligenciánk. Szinte nincs olyan helyzet, amikor nincsen rá szükség, de különösen fontos lehet például, ha konstruktívan szeretnénk kezelni a konfliktusokat, meg akarjuk találni a számunkra legmegfelelőbb munkát, ha szeretnénk jó kapcsolatokat ápolni, vagy vezetővé válni.
De hogyan tanulják a gyerekek az érzelmeikkel való profi bánásmódot? Természetesen mint mindig, legfontosabb az utánzás és a szülői minta. Már megint olyasmit tanítunk, amihez magunk sem értünk igazán? Hát igen, üdv a klubban! De szerencsére vannak olyan praktikák is, amelyeket kiegészítésként bevethetünk a nevelésben.
- Beszélj az érzelmekről. A sajátodról, és másokéról is. A gyerekek rengeteget tanulnak az érzelmekről, ha a számukra fontos emberek beszámolnak arról, hogy éppen mit éreznek. „Olyan szomorú vagyok, hogy nagypapa mégsem tud meglátogatni minket.” „Dühös vagyok, amiért épp az orrunk előtt ment el a busz.” Egyszerű helyzetek, mégis tanulságosak. A kicsiknek sokat segít az is, ha az ő érzelmeiket megfogalmazzuk helyettük, amíg erre ők nem képesek. „Nagyon dühös vagy, hogy nem játszhatsz a lapáttal” „Szomorú vagy, hogy veszítettél a játékban.” És empatizálhatunk harmadik személlyel is: „Most nagyon csalódott lehet a kisfiú, hogy nem veszed be a játékba.”
- Kérdezd a gyereket az ő érzéseiről. Amikor már sztorikat is mesél, ne csak a történésekről érdeklődjünk, és azt is álljuk meg, hogy okoskodjunk egy kicsit: hogyan lett volna jobb reagálni. A problémamegoldást és az önreflexiót jobban fejleszti, ha ilyesmiket kérdezünk: Mit éreztél akkor? Mit tettél pontosan? Mi volt a célod? Mit érezhetett a másik? Elérted, amit szerettél volna?
- Engedd meg, hogy kifejezze az érzelmeit. Ne beszéld le róla őt, hogy érezze azokat. Nincs bosszantóbb egy dühös gyereknél. Nincs szívszorítóbb egy keservesen síró csöppségnél. Borzasztó a tehetetlenségünk, amikor valamitől retteg a kicsi. Nem csoda, ha azonnal meg akarjuk szüntetni a kellemetlen érzést: „Menj a szobádba, amíg nem tudsz normálisan viselkedni!” „Ne sírj már, nincsen semmi baj!” „Ne félj tőle, nincs rá semmi okod!” Ebből hamar megtanulja a gyerek, hogy az érzelem rossz, tűzzel-vassal irtani kell. Ehelyett megtanulhatnánk figyelni és hallgatni, amikor gyermekünk az érzelmeit fejezi ki – s túljutni saját belső feszültségünkön, amit ez okoz. A legtöbbször, ha türelmesen végighallgatunk egy dührohamot, már attól elmúlik. Ha végighallgatjuk a szomorú gyereket, a figyelemtől megnyugszik. Ha nem degradáljuk le a félelmét, az értő fülektől már össze tudja szedni a bátorságát.
- A viselkedést korlátozd, ne az érzelmet. Válasszuk ketté, mi az, amivel bajunk van, mire vonatkozik a szabály. Empatizáljunk azzal amit érez – hát ki ne lenne dühös, ha nem az történik, amit szeretne? Te nem robbansz fel, amikor akadályoztatva vagy? „Értem, hogy dühös vagy.” És korlátozzuk a viselkedést: „Ne üss!” „Ne dobáld a játékaidat!” A gyerekekben összekeveredve található a két dolog: érzelem és viselkedés, és nem tanulják meg szétválasztani, ha mi nem segítünk nekik. Akkor pedig előbb, vagy utóbb megint az érzelmeken csattan az ostor. Amikor dühében, vagy félelmében tesz valamit, mi pedig az egész gyerekre reagálunk – „Meg ne lássam mégegyszer, hogy…” „Normális vagy, hogy…” „Ne legyél bár ilyen nyámnyila…” – elhiszi, hogy az érzelmek rosszak. Csúnya dolog dühösnek lenni, ciki félni, még kínosabb sírni. Megpróbál leszokni róluk, ami persze nem megy. Vagy még nagyobb erővel törnek fel, vagy más, már említett formában bukkannak fel.
- Játsszátok el és ki az érzelmeket. Többször írtam már arról, hogyan áldoztuk fel a szabad, gyógyító játékot az értelmi képességek és a kreativitás fejlesztésének oltárán. Beleszólunk abba, hogyan és mit játszanak, hogy megfelelően kulturáltnak tűnjenek és kevésbé legyenek hangosak, s persze „legyen valami értelme is” annak, amit csinálnak. Ezért vásárolunk fejlesztő játékokat, és az érzelmileg felkavaró ovis vagy iskolás nap után rákényszerítjük őket arra, hogy legyenek már csendben, és ne rohangáljanak. A játék elemi tudásával érkező gyereket néhány év alatt rá tudjuk így venni, hogy már semmit se tudjon az érzelmileg felszabadító őrjöngésről, az érzelmi intelligenciáját fejlesztő, és lelki öngyógyító szerepjátékokról. Hát persze, hogy számítógépezik… A gyerek nem véletlenül rohangál, vagy kiabál, vagy játssza le a napját. Igyekszik megérteni, feldolgozni, az őt ért atrocitásokat, amikor gyengének, kicsinek, kiszolgáltatottnak érezte magát. Adjuk alá a lovat, de legalábbis hagyjuk.
Pethő Orsolya, pszichológus
Ha nevelési gondjaid vannak, itt kérjél időpontot: www.kolyokszerviz.hu
