Amikor valami nem úgy sül el, mint ahogy szerette volna, mindig más a hibás. Ha eltört a pohár, túl sok volt benne a víz. Ha eldőlt a kocka torony, nem elég jó minőségűek az elemek. Mindig a másik ütött vissza először, minden rossz úgy, ahogy van. Néha kifejezetten átlátszóak és nevetségesek ezek az indokok. Miért olyan nehéz a felelősséget felvállalni? Nem csak a gyerekek, de a felnőttek körében is természetes reakció a kényelmetlen helyzetekre, hogy valamilyen külső okot, hibást keresünk. Vannak, akik kinövik, és vannak, akik mindig csak másokban látják meg a hibát, és soha nem vállalják a felelősséget. Az egész életükért másokat hibáztatnak.
Emlősként egy egy szorongató helyzetben háromféle ösztönös reakciónk lehet: megdermedünk, elmenekülünk, vagy harcba szállunk az ellenséggel. Mást hibáztatni ez utóbbihoz tartozik. Legjobb védekezés a támadás? Ezesetben nem, de a helyzetben megjelenő harag – a francba, eltört, a fenébe, ledőlt – elfogadható és természetes. Amikor meglátod az autódon a parkolási büntetést, nem az az első, hogy azt gondolod „hülye, bunkó parkolóőr?” A különbség abban rejlik, hogy képes vagyok e az érzelmet és a viselkedést kettéválasztani. Hallgatok e az első, ösztönös vagy ha úgy tetszik primitív késztetésemre. Hagyom e, hogy úgy viselkedjek, ahogy azt elsőre tenném – az első gondolatomat kimondom, a parkolóőrnek pedig behúzok egyet.
Vagy képes vagyok kontrollálni a viselkedésemet. Semmiképpen sem az érzéseimet, hanem a reakciómat. Azt, ahogyan megnyilvánulnak az érzéseim a külvilág felé. Az érzelmek az agy limbikus rendszer nevű részéhez köthetőek. Ez agyunk egyik legprimitívebb része. A viselkedés kontroll pedig a frontális lebeny dolga, amely egy fejlettebb agyi terület. 40 évesen pontosan ugyanolyan mindent elsöprő dühöt érezhetünk a kerékbilincs láttán, mint 3 évesen a ledőlt játéktorony kapcsán. A különbség nem az érzésben, hanem a viselkedésben van. Sokan vannak, akiknek nem sikerült hosszú évtizedek alatt a toronytól eljutni a tudatosabb érzelem megnyilvánulásokig. Miért nem? Mert soha senki nem értette meg, amikor dühös volt. Kiabáltak vele, megbüntették érte. Ahelyett, hogy megtanulta volna, hogyan tudja az érzéseit kultúráltan kifejezni, elsajátította, hogyan lehet azokat visszatartani, elfojtani, lepréselni, hogy aztán mindez egy óvatlan pillanatban törjön elő.
Amikor gyermeked a játékgyártót, vagy téged hibáztat, hidd el, pontosan tudja, hogy nincsen igaza. Éppen ez az az érzés, amit nem tud elviselni, ez az, amit a hibáztatással elmaszkol. Szerencsés lenne, ha idővel kinőné ezt a reakciót, és megtanulná vállalni a felelősséget. A megjelenő harag energiáját arra használná fel, amire való. Ügyesebben építené meg a tornyot, jobban megfogná a poharat, s később, felnőttként, jobban odafigyelne arra, hova parkol. Hogyan segíthetünk gyermekeinknek, hogy képesek legyenek vállalni a felelősséget?
- A legnehezebb: Maradj nyugodt! Óriás kihívás gyermekünk szorongását, dühét, érzelmeit elviselni, nem belemenni, hanem higgadt felületet adni neki. Mindig könnyebb egy nyugodt ember mellett lehiggadni, mint olyasvalaki mellett, aki saját feszültségén keresztül literszám önti az olajat a tűzre. Ha te is felhúzod magad, azt kommunikálod vele: hű, tényleg baj van, érdemes harcias üzemmódban maradni.
- Semmivel sem könnyebb: Empatizálj! Sosem érdemes érzésekkel vitatkozni. Akármilyen pitiánernek is tűnik, ami miatt dühös, vagy szomorú egy gyerek, az érzés valós. Már létezik. Legkönnyebben akkor oldódik, múlik el, ha értő fülekre talál, s az épp jelenlévő, érzelmi biztonságot jelentő személy megérti és elfogadja, hogy így érez. „Oh, mennyit dolgoztál vele, és ledőlt a torony, sajnálom!” Máris kevésbé érzi magát egyedül, haragja lassan, de biztosan szertefoszlik, s legközelebb már egy lépéssel előbbről kezdheti: „Ha haragszom, nem vagyok egyedül, nem bántanak, büntetnek érte, hanem megértenek. Így nem érdemes annyira kétségbeesnem, nem kell védekeznem, talán a még kiszolgáltatottabb érzéseimet is megmutathatom!”
- Ne támadj vissza, csak a viselkedést korlátozd! Amikor támad, azaz mást, vagy téged hibáztat a fájdalmát igyekszik elmaszkolni. Ilyenkor kevésbé kevésbé érzi magát sebezhetőnek, a harag enyhíti a sebeket. Úgyis tudja, hogy mi az igazság, felesleges figyelmeztetni rá. Ha felveszed a kesztyűt, a bomba felrobban, ha nem, csak lassan kiég. Együtt érezni a haraggal, és közben korlátot állítani a viselkedésnek, két külön dolog, és mindkettőre szükség van: „Nagyon el lehetsz keseredve, megértem. Ilyenkor mindenki hibásnak tűnik. De akármilyen mérges is vagy, ne kiabálj a tesóddal!”
- Mutass jó példát arra, hogyan lehet a felelősséget felvállalni. Ha hall téged őszintén azt mondani: sajnálom. Ha az otthoni vitákban is képes vagy belátni, ha tévedtél – sokkal nagyobb ajándékot adsz gyermekednek, mintha „kényszeríted” a belátásra.
- Ha már megnyugodott, hozza helyre, amit elrontott. De már csak akkor, amikor lenyugodtak a kedélyek! A hibát mindig ott követjük el, hogy túl korán várjuk a bocsánatot, a megbánást. Amíg tombolnak az érzelmek, felesleges arra kényszeríteni bárkit is, hogy megfontoltnak látszódjon. Előbb az érzelmek, utána a cselekvés. Amíg bőg, hisztizik, kiabál – nem fogja jókedvvel felépíteni a tornyot, de gondolhatja úgy, hogy senki sem figyel rá.
- Alakítsatok ki megoldás-központú családi életet. Volt kitől tanulni, hogy mindig minden helyzetben van „hibás”, aki büntetést érdemel? Vagy inkább azt közvetítenéd, hogy mindenkinek megvan a maga igazsága, nézzük meg, hogyan tudjuk megoldani a helyzetet? Mennyivel klasszabb hely lenne ez a bolygó, ha mindannyian így gondolkodnánk.
Pethő Orsolya, pszichológus
Ha nevelési gondjaid vannak, itt kérjél időpontot: www.kolyokszerviz.hu